Addig lehetsz gyermek

Addig lehetsz gyermek, míg anyád, apád él,

míg nem sebzi meg szíved az a hiányszenvedés,

mely akkor tör majd elő, ha már sírjaiknál állsz,

és könnyezve ölelsz át pár vérző kőrózsát.

Addig mondhatod el, hogy nem vagy te is árva,

míg van, aki hazavár a gyermekkori házba,

és büszkeséggel ajtót nyit, mint egy előkelő úrnak,

kinek léptei nyomára könnycseppjei hullnak.

Addig lehetsz boldog, és tisztalelkű gyermek,

míg vannak, akik féltőszívvel, lágyan megölelnek,

és minden este elmondják azt az esdő, halk imát,

melyben azt kérik,  a Jóisten vigyázzon reád.

Kun Magdolna

Anyaság

Nincs annál csodásabb, felemelőbb érzés,

mint remény telve várni egy baba érkezését,

aki majd beragyogja életünknek azon napjait,

melyek társként fogadják a sors kudarcait.

Nincs annál melengetőbb, áldott állapot,

mint magunkénak tudni  azt a baba illatot,

melynek bódítóbb mámora sehol sincs talán,

hisz ez az illat virágot hajt szívünk tájékán.

Nincs annál mesésebb, boldogítóbb élet,

mint két kezünkben tartani a világmindenséget,

és oly magasra emelni, hogy a Jóisten is lássa,

mint csöppen pár hálakönny az anyák szép arcára.

Kun Magdolna

Érte élj tovább

Mikor a sors örökre elszakít attól, akit szerettél,

akivel nap-nap után együtt sírtál, együtt nevettél,

szíved is belepusztul abba a hiányveszteségbe,

mely tán a legnagyobb fájdalom az ember életébe.

Mert a közös múlt, s azok az együtt töltött évek,

amik boldog napokról, örömről meséltek,

vele együtt távoztak el, így csak emlékük maradt,

melyek erősítik mellkasodban szívfájásodat.

De ne add fel akkor sem, ha már minden elveszett,

mert tudd, ő sem lel lelki békét, míg érte keseregsz,

hiszen ő is éppen ugyanúgy a nagy fájdalmat éli,

mikor azt látja, hogy társa a magány útját lépi.

Ezért vidd tovább, vidd azt az elkorhadt keresztet,

melynek nehéz súlya immár egyedül tiéd lett,

és érte élj tovább, hogy fenn büszke legyen rád,

és meglelje a hőn áhított lelki megnyugvást.

Kun Magdolna

Aranyszárnyú anyám

Madár lettél anyám, hófehér madár,

melynek aranyszárnyán csillan a nap és holdsugár.

és tollaiban tündökölnek azon csillagok,

melyek könnycseppekből szőnek égi harmatot.

Madár lettél jó anyám, hófehér madár,

ki szabad szívvel suhan, ki  felhők között száll,

hol minden olyan békés, hol minden oly nyugodt,

mert nincs már fájdalom mit az élet okozott.

Szállj csak szállj, jó anyám egyre feljebb-feljebb,

oda hol csupa fény minden körülötted,

s ahol nincsenek bánatok, szemből kihullt könnyek,

csak könnyed lebegés mely boldogságtól teljes.

Kun Magdolna

Anyám és a vasárnapok

Mikor eljött a vasárnap, én is hazamentem,

hogy újra lássam anyám, kit szívemből  szerettem.

s ki úgy szeretett engem, mintha én lennék

életében az egyetlen kiért meghalni is kész.

Mikor eljött a vasárnap, könnyeztem kicsit,

mert tudtam, hogy egyszer majd bekövetkezik

az a nem várt szomorú nap, mely összetöri bennem,

azon hitem, hogy van még hová haza mennem.

Fájnak ezek a vasárnapok, égetik a lelkem,

hisz nincs már jó anyám, kihez haza lehet mennem,

hogy megkönnyítsem életének fájdalmas terhét,

amely szívére pecsételte a halál bélyegét.

Kun Magdolna

Csalóka ábránd

Van, mikor életünk adnánk azért az emberért,

akiről azt hisszük másabb, mint az összes többi,

mert benne megtalálható az-az elveszített erő,

mellyel az élettel szemben csatát lehet nyerni.

Van, mikor szívünket, lelkünket odaadjuk neki,

mert reménykedünk abban, kincsként megbecsüli,

és úgy vigyáz reájuk, mintha szíve része volna,

kitéphetetlenül, mélyen beleforrva.

Van, mikor rájövünk, hogy mindaz, amit hittünk,

csak bűbájos álom volt, miből könnyezve ébredtünk,

mert ez a bűbájos, szép mese, nem volt más egyéb,

mint csalóka ábránd mely lelkünk tépte szét.

Kun Magdolna

Most értettem meg

Csak most értettem meg, drága nagymamám,

miért sírtál oly sokszor az élet alkonyán,

s mért volt aggódásom oly mérhetetlen nagy,

mikor megláttam szemedben a bánat árnyakat.

Már tudom, ezek a kihullt, Istenáldott könnyek,

melyek lelked legmélyéből szemeidbe szöktek,

az életet búcsúztatták, s azt a sok múltbéli évet,

melyek az örök hervadás lábnyomába értek.

Látod, drága Mama, most már én is könnyezem,

én is megsiratom múltam, s életem,

mert az én fejem felett is elszálltak azon röpke évek,

melyek tavaszvirágzásról többé nem mesélnek.

Már én is megtanultam, hogy semmi sem örök,

s hogy egyszer biztos véget érnek a földi örömök,

hiszen ha elérünk az út végéhez, nem lesz semmi már,

mely hátrahagyott életünket visszaadhatná.

Kun Magdolna

Nem búcsúztunk el

Nem búcsúztunk el egymástól drága jó anyám,

hisz egyikünk sem tudta, hogy létidőd lejár,

s azt sem, hogy fáradt szíved  megáll néhány percre,

mert erőtlenné tette az élet nehéz terhe.

Nem mondhattam el, hogy mennyit jelentett,

mikor könnyes szemmel vártad érkezésemet,

s mikor asztalodon halomba állt az a sok-sok földi jó,

ami csak szép mesékben volt megtalálható.

Már nem köszönhetem meg, hogy röpke életed

a benne lévő percekkel nekem szentelted,

ahogyan azt sem, hogy egykor megjutalmaztál

egy olyan élettel, amilyenről te csak álmodni tudtál.

Kun Magdolna

Mégis-mégis várlak Mama

A szív gyümölcsfái

Drága nagyapám mindig azt mondta nekem,

figyelj ide rám, kicsi unokám,

minden gyümölcsfát mi a kertben megterem,

azért ültettem, és azért neveltem,

hogy megmaradjak emlékedben akkor is, ha már

tavaszvirágzásuk csak fentről nézhetem.

Mert amíg a gyümölcsfák virágszirmot nyílnak,

s alattuk a te könnyeid nagyapádért hullnak,

addig büszkén mondhatom égi nagyanyádnak,

hogy emberré neveltük kicsi unokánkat.

Kun Magdolna

Mária volt

Sorsa nehéz kőkeresztjét alázattal hordta,

akkor is, ha fájdalma lelkét marcangolta,

mert kitartó hite volt azon fegyvere,

melynek páncélerősségét Isten vértezte.

Csendbe fojtott magányát sosem panaszolta,

úgy tett, mint akinek se búja, se gondja,

hisz szívének nagy fájdalmát nem ismerhették

azok akik őt nagyon szerették.

Anyám neve, Mária volt, ékes magyar név,

mely magába foglalta a jóság érzetét,

s azt a végtelen nagy kitartást és akaraterőt,

mellyel tiszteletet vívott ki mindenki előtt.

Kun Magdolna

A boldogság háza

Igazi csoda volt az a nádfedeles ház,

ahol nagymamám rázta fel a fehér tollpárnát,

s ahol ő vetette meg azt a pihe-puha ágyat,

melyben bűbájos meséim otthonra találtak.

Színtiszta varázslat volt az a tulipános kert,

ahol mindeni ébredésem madárdalra kelt,

s ahol mindig úgy éreztem, hogy a boldogság

ott van hol a jóság és szeretet tanyáz.

Sok-sok év elszállt már, s az nádfedeles ház,

képzeletemben már csak színes délibáb,

délibáb mely ott tündöklik ahol soha nincsen tél,

s ahol könnyek nyoma fénylik egy puha tollpihén.

Kun Magdolna

Nagymamám és nagypapám

Úgy élték az életüket, hogy tisztelték egymást,

akárcsak az örökre szóló összetartozást,

mert bennük még megmaradt az-az istenáldott hit,

hogy nem a pénz az, amely éltet, s boldogít.

Szegényen sem feledtek el jó embernek lenni,

sem másokon segíteni, hősként cselekedni,

és átérezni mindazoknak gyötrő szenvedését,

kiknek írott sorsát vérrel, vagy könnyel pecsételték.

Legendák voltak ők, olyan mesebeli lények,

kik szíveikben hordták az igaz emberséget,

s kik a bennük lévő szeretetet úgy osztották szét,

hogy azoknak is jusson, kik nem érdemelték.

Kun Magdolna

Mondj egy imát értem

Ha majd a halál szele lengi át eme földi létem,

kérés nélkül mondj egy imát, megnyugvásként értem,

mert minden egyes ima, mely szívünkből fakad,

hitet, reményt ad egy újabb holnapnak.

Ha  bocsánatot nyer minden bűnöm, vétkem,

kérés nélkül mondj egy imát, egyedül csak értem.

hogy ne legyenek félelmeim, s hogy ne kételkedjek

az emberi jóságában, mi sokat jelentett.

Ha egy sápadt őszi napon megrezdül az ág,

s Én már csak alant nézem szívfájdító levélhullását,

kulcsold kezed lágy imára, könnyezz egy kicsit,

és vésd fejfámra az emlékezés áldott perceit.

Kun Magdolna