Szeretettel Valentinonak, Nagymamitól

Tündér Dorka

Köszönöm, Anyám

Köszönöm, Anyám, hogy ott voltál velem,

mikor bánat tört utat gyermekszívemen,

s mikor kamaszként hullottak a kínok könnyei,

mert nem gyógyultak csalódásom szilánksebei.

Köszönöm, hogy ott voltál, mikor a felnőttkori léptek,

szabad utat nyitottak a reménytelenségnek,

s annak a céltalan életnek, melynek minden egyes napja,

tovaröppent álmaim  emlékét  siratta.

Köszönöm, Anyám, hogy otthont leltem nálad,

mikor biztonságra vágytak a hazafutó lábak,

s mikor elfutott mellőlem az a sok-sok vélt barát,

kik hazugságból szőtték az összetartozást.

Köszönöm, Anyám, hogy neked mindig volt erőd

meghajolni a bánat és a szenvedés előtt,

 s hogy te oly bátran éltél meg minden napot, évet,

mintha sosem rajzolt volna ráncot rád az élet.

Kun Magdolna

Kincsem

Nevetésed, kincsem, angyali zene,

mely fáradó szívemnek harci üteme,

hisz e nevetés az, mely kitartásra késztet,

mikor sorsútjaimon tövisekbe lépek.

Pillantásod az, mely életerőt ad,

ha szemeimbe pár kócos könny szalad,

s ha úgy érzem nem lesz időm végignézni azt,

ahogy kicsi gyermekből férfivé sarjadsz.

Érintésed az, mit majd magammal viszek,

ha lábnyomomba érnek a csillagszekerek,

s ha már csak emlékként gondolsz majd reám,

rajongásig szeretett kicsi unokám.

Kun Magdolna

Angyalarcú

Legyél te a boldog mesék kicsi királylánya,

kinek mosolyrózsák hullnak léptei nyomába,

s kinek fénylő két szemében a kicsorduló könny,

úgy tündöklik fel, mint az igazgyöngy.

Legyél te a szeretetnek angyalarcú lénye,

ki jóságot áraszt az emberek szívébe.

Ki mindig ott segít, ahol a remény veszve van,

s ahol a hittel bíró szó is áldásban fogan.

Csak szíved vezessen, bármerre is mész,

akármerre indulsz, bárhová is érsz,

mert tudd, ha szíved vezérel,  ha az mutat utat,

hű társadként követ a boldogságtudat.

Kun Magdolna

Boldog születésnapot kicsi Dorka

Búcsúzik a nyár

Lassan elparázslik köröttünk a forró nyarak lángja,

s mi félve lépünk bele  az őszi hervadásba,

mert tudjuk, hogy az őszi köd,  s a pergő levelek,

felszakítják bennünk a régi sebeket.

Hisz mindenkinek van olyan, kiért halkan könnyezik,

mikor a sápadt őszi fényben a nevét kiejtik,

s mikor elhalványult szép arcára színeket ragyog

egy fel-feltörő érzés, mely a szívben nyittatott.

Mindenkinek fáj, hogy lassan elköszön a nyár,

s hogy a lombtalan fák ágaira dérezüst szitál,

hisz a fák is úgy siratják a sok-sok sárgult levelet,

mint ahogyan mi azokat, kik már elmentek.

Kun Magdolna