Imakönyv

Egy elkoptatott imakönyv, s egy halványuló gyertya,

múltam kedves emlékeit gyakran visszahozza.

Ilyenkor könnyes lesz szemem, mert rágondolok arra,

ki ezt a kopott imakönyvet sokszor átlapozta.

Ez a drága, kopott imakönyv már régen enyém lett,

így most már én hullatok lapjaira bánat könnyeket,

mert tudom, hogy egy napon majd meg kell válnom tőle,

s akkor nem lesz senki olyan, ki erőt mer belőle.

Ez a réges-régi imakönyv az én nagy-nagy kincsem,

így féltve őrizem, hogy baja ne eshessen,

hiszen minden egyes lapja szélén ott van az a nyom,

amiben nagymamám kedves arcát újfent láthatom.

Ez a könyv vigasz nekem, mely erőt ad, ha érzem,

hogy túl nehéz az a súly mit hordanom kell nékem,

hiszen eme imakönyvnek minden elrozsdállott lapja

a Jóisten nyugtatgató szavait hallatja.

Kun Magdolna

Kép:Zsólyominé Kiss Mária

Fojtó szorítás

Néha oly mélyre ás bennünket az élet,

és oly keservvel tölti meg a mindennapokat,

hogy elveszetté válunk és mindent feladunk,

ami csitítja bennünk a szívfájdalmakat.

Pedig erősnek kell lennünk, akkor is, ha mások

gonoszkodó tetteikkel porig aláznak,

s ha lelkünket csorbítják, és büszkeségünk sértik,

mindazok kik társként rótták életutunkat.

Ha kiállunk magunkért, nem veszthetünk csatát,

mert mindig akad bennünk annyi csöpp remény,

mely ahhoz kell, hogy túléljük azt a sok-sok megbántást,

melynek fojtó szorítása szíveinkig elér.

Kun Magdolna

Kép:Alex Venezia

Kínzó szegénység

Oly sok ember van kit nem kímélt az élet,

ki naponta átéli a kínzó szegénységet,

s azt a megalázó sorsot, mit el kell viselni,

mert nincs módja ellene semmit sem tenni.

Oly sok ember van, ki sosem tudja meg,

hogy a gondtalanul leélt élet milyen is lehet,

s milyen lehet az, ha nem kell küzdeni

azért, hogy egy csöppnyi ételt meg tudjon venni.

Ha az emberek átéreznék mások fájdalmát,

talán a nyomorgók könnyeit is felszárítanák,

s akkor megváltozna minden, szebb lenne a világ,

mert hallanák egymás segélykérő szavát.

Kun Magdolna

Csak egy gondolat

Mi marad meg belőlem, azt még nem tudom,

de remélem, nem vész el végleg a nyomom,

és reménykedem abban is, hogy lesz majd valaki,

kinek szeme fénye arcvonásom visszatükrözi.

Amíg egyetlenegy szívben is emlék lehetek,

addig nem számít az sem, hogy mily messze megyek,

hiszen itt marad az érzéseim mind-mind azokban,

kiknek szívükben az én szívem szeretete van.

Kun Magdolna

Mikor erőnk fogyni kezd

Mikor erőnk fogyni kezd, s úgy érezzük végünk,

nem a feladásnak útjára kell lépnünk,

mert az-az út reményt vesztett, könnyekkel teli,

melyben szomorúság, keserűség teljesedik ki.

Ilyenkor arra gondoljunk, mi gyávák nem vagyunk,

s ha földbe tipornak is állva maradunk,

hiszen a bősz erejű orkánszél is megtépi a fákat,

még sem adják magukat a  vihartombolásnak.

Látod ezt a virágot, Ő a kövek közt is megél,

mindez azért mert hitében ott  rejlik a remény,

és ott rejlik a meg nem adás, küzdelem és szellem,

mitől minden újabb nappal győzelemmel kel fel.

Hát legyél te is virág, ki nem adja meg magát,

ki túlél ezer vihart, sok égből jövő csapást,

mert oly hatalmas erővel bír az életösztön benne,

hogy minden ártó szándék eltörpül mellette.

Kun Magdolna

Harag nélkül szépen

Ők már megbékélten élnek, harag nélkül szépen,

mint halkan verő szívek egy csendes szeretésben,

melyek szó nélkül megértik mit is mond a másik,

hiszen hűségük tükrén minden átviláglik.

Ők már nem tervezik jövőjüket, sem a holnapot,

mert mindent megértek már mit az élet adhatott,

így hát nem kívánnak a Jóistentől semmi egyebet,

csak, hogy pár évig még társként  együtt legyenek.

Mert hűs tekintetükben már ott van az a félsz,

mely felforgatja életüknek lelki békéjét,

hiszen jól tudják, hogy e tolvaj idő eljárt felettük,

így lassan-lassan egyiküknek el kell menniük.

S akkor itt marad a másik, itt marad majd árván,

szívfájdítón lépdelve a magány bánatútján,

mert már senki nem lesz, olyan ki megértené azt,

milyen is, ha véglegesen egyedül maradsz.

Kun Magdolna

Hazafelé út

Mikor felnőttkori léptem hazafelé vitt,

megálltam útközben, s könnyeztem kicsit,

mert tudtam, hogy  eljön majd az-az idő is,

mikor nem lesz már, ki nékem ajtót, kaput nyit.

Nem lesz, kivel megoszthatom, féltett titkaim,

boldogtalan perceim, könnyes napjaim,

sem azokat a szivárvánnyal átszőtt pillanatokat,

melyekben egekig szárnyalt  a boldogságtudat.

Tudtam, hogy egy napon elveszik majd minden,

és homoksírba zárul  az én földi kincsem,

s akkor nem marad számomra csak azon emlékek,

melyek tűnő múltamról könnyként mesélnek.

De amíg az emlékek itt maradnak nékem,

addig hazafelé utam is  a megszokottan lépem,

hiszen tudom, hogy az emlékek is úgy ölelnek át,

mint anyám mikor átléptem az otthon kapuját.

Kun Magdolna