Csak most értettem
meg, drága nagymamám,
miért sírtál oly
sokszor az élet alkonyán,
s mért volt aggódásom
oly mérhetetlen nagy,
mikor megláttam szemedben
a bánat árnyakat.
Már tudom, ezek a
kihullt, Istenáldott könnyek,
melyek lelked
legmélyéből szemeidbe szöktek,
az életet
búcsúztatták, s azt a sok múltbéli évet,
melyek az örök
hervadás lábnyomába értek.
Látod, drága Mama, most
már én is könnyezem,
én is megsiratom
múltam, s életem,
mert az én fejem
felett is elszálltak azon röpke évek,
melyek tavaszvirágzásról
többé nem mesélnek.
Már én is megtanultam,
hogy semmi sem örök,
s hogy egyszer biztos
véget érnek a földi örömök,
hiszen ha elérünk az
út végéhez, nem lesz semmi már,
mely hátrahagyott életünket
visszaadhatná.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.