Ha már nem leszünk
mások csak szálló porszemek,
melyeket a viharos
szél útjára enged,
kössünk béklyót
egymásra, és a végtelenhez érve
kapaszkodjunk bele a
földnek mélységébe.
Ott majd könnyező
lelkünk gyökeret ereszt,
gyökeret amiből kiserkennek
a tavaszi rügyek,
s azokból kinőnek azok
a nagy hatalmas ágak,
amelyekre csöppnyi
kismadarak szállnak.
S akkor ezek a
madárkák mind-mind énekelnek,
sok megfagyott ember-szívet
átmelengetgetnek,
hogyha majd egy napon
porszemekké válnak,
részei lehessenek egy
új tavasz-világnak.
Kun Magdolna
Nagyon szép...
VálaszTörlésKöszönöm szépen drága Annaliz!
VálaszTörlés