Lélek-fák

Ha már nem leszünk mások csak szálló porszemek,

melyeket a viharos szél  útjára enged,

kössünk béklyót egymásra, és a végtelenhez érve

kapaszkodjunk bele a földnek mélységébe.

Ott majd könnyező lelkünk gyökeret ereszt,

gyökeret amiből kiserkennek a tavaszi rügyek,

s azokból kinőnek azok a nagy hatalmas ágak,

amelyekre csöppnyi kismadarak szállnak.

S akkor ezek a madárkák mind-mind énekelnek,

sok megfagyott ember-szívet átmelengetgetnek,

hogyha majd egy napon porszemekké válnak,

részei lehessenek egy új tavasz-világnak.

Kun Magdolna