Csak állok, anyám
sírod előtt, némán tisztelegve,
lehajtott fejjel, hangtalan csendben,
s várok arra a megszokott
kedves mondatodra,
mit minden búcsúzáskor
oly szeretettel mondtál,
- vigyázz magadra
édes gyermekem-
Várom, anyám, hogy
kopott kendőd alól ezüstszínű
selyemhajad kibomoljon
gyönge válladra,
s én úgy lássalak
majd mint akkor nagyon régen,
mikor még hinni mertem az
örökszép mesékben,
mert azokban te voltál a jóság tündér-asszonya.
De csak a szél fúj, anyám áldott hangod helyett,
a szél, amely
felborzolja rólad a homokszemeket,
hogy egy halomba
gyűjtse, s majdan oda repítse,
ahol szótlan csend
uralja a végtelen eget,
s ahol a zárt ajkakról
is csak könnyek peregnek.
Állok anyám sírodnál,
megrendülten, gyászban,
és rád gondolok,
mert érzem a lassú elmúlásban,
hogy az én erőm is
fogy, az én szívem is gyengül,
hiszen elhalkuló dobbanása számomra is már
búcsúzenét játszó harangszóként
csendül.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.