Évekké sírtam

Évekké sírtam azt, ami nyomasztott itt benn,

ami elsorvasztotta a szép reményeket,

ami úgy lopta ki belőlem a boldog éveket,

mint madárfiókákat a vaddá tett ebek.

Még ma is szenvedek, ma is nagyon fájok,

még ma is felszakadnak a könnyel teli ráncok,

amik barázdákba árkolják a vélt sérelmeket,

hogy azok arcélemre törjenek szilánkos jeget.

Ami mély nyomokat vés szívünk közepébe,

annak mindig, de mindig könnyhullás a vége,

mert ami vércseppekként árad az idő-utakon,

az nem gyógyuló seb lesz a lélekfalakon.

Kun Magdolna