Egymás nélküliség

Már nem keressük egymást, bárhogyan is fáj,

hogy jeges télbe lopózott a hosszú, forró nyár.

Az a fennkölt nyár, melyben erdők, mezők, rétek

kibomló virágai kettőnkről meséltek.

Már nem könnyezünk egymásért hosszú éjszakákat,

bármily fájón mardossa is szívünket a bánat,

mert szálaira bomlott szét az a szoros kötelék,

mely éveken át gúzsba fogta az érzés erejét.

Most egymás nélkül élünk, sorvadozó szívvel,

visszafojtott könnyel, tagadott reménnyel,

mert túl önzőek vagyunk, s nem becsüljük azt

ami mindkettőnk számára örömöt adhat.

Pedig villanásnyi életünk, néhány szikralobbanás,

mely a port kavaró szélforgásban füstkoromra vált,

s oly gyorsan illan el, mintha sosem lövellt volna

kékes tüzes lángot a szívben forrósodva.

Kun Magdolna