Emelj fel magadhoz...

Tavasszal,

mikor az ébredező horizonton

virágsóhaj nyílik,

emelj fel szemed sugaráig,

hogy árnyékos múltam,

oly fényes legyen,

mint a napba tükröződő

színt játszó üveggyöngy,

melynek varázs-nyalábjából sző

ezüst lajtorját

a csillag-ösvényre szédült

néma hold.

Nyáron,

ha lehunyt szempillád alatt,

a megrebbenő mozdulatok

szirom-ágyon ringatják

hozzád menekülő gondolataim,

formáljon szívet párnádon

a jelenvillanás

csókra vágyó gyönyöre.

Ősszel,

mikor sárgult falevélkék ereire vés

köd-mámoros csendet

a szél fonákon táncoló idő,

öleld magadhoz résnyi boldogságom,

s akkor én tudni fogom,

nem görgetik azt,

gyorsan szálló futófelhők,

az esőt hullató zivatargócok elé.

Télen, ne tégy mást,

csak emlékezz az elmúlt évszakok

megélt szépségeire

és zárt tenyérben őrizd pillangó

szerelmem