A magány fájdalmai

Erőtlen szívét egyre jobban fájja,

hogy nincs már mellette hőn szeretett társa,

az a társ ki kezét fogta, arcát simogatta,

mikor a mérhetetlen bánat kiütközött rajta.

Mindenki elhagyta, senkije sincs már,

ki néhanap vendégként haza-haza jár,

és vigaszt nyújtana, ha olykor-olykor néha,

a kegyetlen magány  gyötrelmeit sírja.

Az életről lemondott, nincsen célja sem,

mi ösztönözné arra, hogy reménnyel keljen,

így hát éjjelente néhány imaszavat mormol,

melyben kéri, Isten, mentse őt meg

minden földi gondtól.

Vers:Kun Magdolna

Kép:Ernest Gotthard