Minket már nem hevít
a szerelem tüzes lobogása,
sem a vágy teli
éjszakák tündéri varázsa,
mely olykor-olykor
belelopta szívünkbe magát,
hogy mosollyal
köszönjön az ébredés reánk.
Mink már csendesen
szeretünk, félve álmodunk,
ne hogy álmodás
közben elkalandozzunk,
olyan messzi, távol helyre
hol már nem kell attól félni,
hogy szívünket a
fájdalom ezer fele tépi.
Mi már csak szelíden nézünk
egymásnak szemébe,
hogy a megbújó könny fényét
e pillantás ne sértse,
s hogy tudjuk, nem
hunyt ki belőle az a szikrázó parázs,
mely összeforrt életünkre
halálunkig vigyáz.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.