Mikor odabújtam nagyapámhoz,
ő reám nevetett,
s mint legféltettebb
kincsét úgy ölelgetett.
Aztán csak nézett
rám, nézett, szeme könnybe lábadt,
s így szólt- Köszönöm
Istenem ezt a virágszálat-
Én megkérdeztem
nagyapám, hogy miért könnyezik,
és mi lehet az, mi
meggyógyítja szíve sebeit,
de ő nem válaszolt
kérdésemre, csak ölelt csendesen,
s letörölte arcomról halvány
könnycseppem.
Drága
jó nagyapám ma már a csillagok közt lépked,
felhők
között álmodik, szivárványon ébred,
de
ebben a gyönyörű világban is én maradtam az,
akiért
folytonosan záporozó könnyeket hullat
Kun
Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.