Még könnybe lábad
szemünk, ha régi tavaszunk
sápadó emlékére új
színt álmodunk.
Színt amely átragyogja
azokat a boldog éveket,
melyek tovatűnő
időinkben értelmet nyertek.
Még felzokog szívünk
is, ha egy szélbe kócolt dal,
csillagfényes
nyarainkra porfelhőt kavar,
porfelhőt, mely
eltakarja az eget, földet,napot,
s mindazt, amit
büszke énünk örökségül hagyott.
Még álmatlanul telnek
azok a hosszú éjszakák,
melyekben filmként
pereg le a fájó elválás,
s az a tudat, hogy
bármennyire szeretjük egymást,
múltunkra a jelen már
nem hoz feloldást.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.