Már nem vigyázhatlak

Felnőtt lettél fiam, már nem vigyázhatom

megbotló lépteid élet-utadon,

s nem ringathatlak, ha az éji csend könnye

ráhull kispárnádnak vasalt szélére.

Bár még megsimítom néha arcod, fejedet,

mikor látom, hogy az élet mélyen megsebzett,

s mikor tudom, szívedben mennyi tőrszúrás

viseli magán a dühödt sorscsapást.

De érzem egyre kevesebbszer, van rám szükséged,

hisz a gyorsan futó idő  kész férfivá tett,

így már csak lépteidnek szürke színű árnya lehetek,

árny, amely egy életen át hűséggel követ.

Kun Magdolna