Árvaságunk

Te már árva voltál akkor, mikor árva lettem én is.

Így mindketten értettük egymás szenvedésit,

hisz lelkünkben ugyanaz a mély fájdalom dúlt,

amely vesztésre ítélte az élet-háborút.

S hogy talpon maradjunk, hogy éljünk még kicsit,

hát megosztottuk egymással sorsunk kínjait.

Így elnehezült keresztünket vihettük tovább,

mert felparázslott bennünk az élni akarás.

S tudtuk, mindaddig, míg egymásnak vagyunk,

mélységünkből tovább már nem zuhanhatunk.

Nem zuhanhatunk, hiszen megtanultuk azt,

mindig az a bátrabb, ki életben marad.

Ma már minden könnyebb, bár szívünk még sajog,

hisz maradandó árvaságunk ugyanúgy kínoz,

s ugyanúgy fáj bennünk az a kegyetlen hiány,

amely  egymáshoz vezérelt a szenvedés útján. 

Kun Magdolna