Te már árva voltál
akkor, mikor árva lettem én is.
Így mindketten értettük
egymás szenvedésit,
hisz lelkünkben
ugyanaz a mély fájdalom dúlt,
amely vesztésre
ítélte az élet-háborút.
S hogy talpon
maradjunk, hogy éljünk még kicsit,
hát megosztottuk
egymással sorsunk kínjait.
Így elnehezült
keresztünket vihettük tovább,
mert felparázslott
bennünk az élni akarás.
S tudtuk, mindaddig,
míg egymásnak vagyunk,
mélységünkből tovább
már nem zuhanhatunk.
Nem zuhanhatunk, hiszen
megtanultuk azt,
mindig az a bátrabb,
ki életben marad.
Ma már minden
könnyebb, bár szívünk még sajog,
hisz maradandó
árvaságunk ugyanúgy kínoz,
s ugyanúgy fáj
bennünk az a kegyetlen hiány,
amely egymáshoz vezérelt a szenvedés útján.
Kun Magdolna
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésDrága Magdim, versed szépsége és igaza még mindig könnyeket fakaszt. Köszönöm, hogy a Barátom vagy!
VálaszTörlésÖlellek: Dana