Drága mamikám

Mikor szép lelked útra készen állt,

és szemedben a könny dérkristállyá vált,

akkor zokogtam úgy Isten igazán,

drága Nagymamám.

Akkor már tudtam, hogy elveszik veled

a törődés, jóság, igaz szeretet.

S karjaidnak ölelése mely oly sokszor volt nékem

otthont adó, melengető, biztonságos fészkem.

Mikor elvesztettelek nincstelenné lettem,

hisz legbecsesebb kincsem, föld mélybe temettem.

így nem maradt más számomra csak az a fájdalom,

aminek kínjait most szívemben hordom.

Amíg te vigyáztál rám mama, nem fájt úgy az élet,

mert vigaszt adott érző, féltő ölelésed.

Hiszen csak te tudtad egyedül, mit jelentett az

mikor az ember teljesen magára marad.

Csak te érezted át fájdalmaimat,

melyek könnyekben fogantak, könnyekben haltak,

és csak te ismerted valójában azon énemet,

amit senki-senki más nem ismerhetett.

Mára már nem maradt semmi biztató.

Elhalt a szép beszéd, elhalt minden szó.

Némaság vesz körül, könny és fájdalom,

mert hiányzol, mama, hiányzol nagyon.

Kun Magdolna