Kiáltsd a szabadba...

Mikor torkod elszorítják a kesernyés könnyek,

és úgy érzed a világ, s az ember is ellened lett,

megállás nélkül rohanj, csak rohanj a szabadba,

s kiáltsd ki magadból, mi lelked nyomasztja.

A természet csendes, meghallgat majd téged,

nem kérdi, és nem kutatja, miért fáj az élet,

oly szeretettel ölel át, ahogy eddig soha senki,

csak éreztesd vele, hogy jó ott megpihenni.

Mert az ember és a természet igaz barát lehet,

ha mindkettőben megvan a kölcsönös tisztelet,

s ha mindketten hiszik, hogy úgy szép a világ,

ha jó testvérhez méltón nem bántják egymást.

Vers:Kun Magdolna