Egyedül...

Van, mikor kipányvázva ostoroz a sorsunk,

és lelkünk szomjúságát nincs, mi csillapítsa.

Úgy állunk a végtelenben egyes egyedül,

mintha a világ baja, csak reánk szakadt volna.

Ilyenkor,

átvonaglik szívünkben a magány sóhajtása

és homokszemként pergeti a fájó sikoltást,

mely hiába visszhangozza az élet panaszát

sem idő, sem téren nem hallatszik át,

mert, ha

megtorpan előttünk minden megtett lépés,

nincs szabad útja a megpróbáltatásnak,

csak haladunk magunkban hit és remény nélkül,

míg fel nem emészt a torkot fojtó bánat.

Vers:Kun Magdolna