Szíveddel láss!

Tudod-e szíveddel látni a fájdalom

vállra görnyedt kínját,

mikor az alázat-éveit megismételve

egy maroknyi kenyérért ácsorog.

S tudod-e tisztelni azt az embert,

ki egész életében toprongyos ruhában,

kiszolgáltatott cselédként,

éhbérért dolgozott.

Remélve azt, hogy öregedő napjaira

nem hagy szemében a kiszolgáltatottság

méregnyi fognyomot.

Tudod-e szívvel látni milliók

átformált énjének eltorzult mását,

mit bilincsek láncai törtek véresre

a hosszú évek alatt,

s mit hóhérkezű barbárok törtek kerékbe,

esélyt sem adva azoknak,

kik rég megtanulták mily sokat ér

néhány morzsányi, könny ízű falat.

Tudod-e szíveddel hallani az anyák sikolyát,

kik álomba ringatják gyermeküket,

hogy ne érezzék a naponta kínzó éhség

maró keservét.

S tudod-e lelkeddel látni,

mikor könnyezve fordítják el arcukat,

hogy senki meg ne lássa,

milyen gyötrő szenvedés az anyák sóhajtása,

és az ölben tartott gyermekálmok

egy időben történő ketté

szakadása.

Mikor

vén ráncokba bújik az éhezés-kín átka,

és könnyel tarolja a múlt nyomát,

vess egy pillantást nagyapádra,

kinek fogatlan szája torzítja halálba,

sötétre mázolt lelked fásult igazát.

S akkor talán megérted,

hogyha emberként éltél volna,

emberként tisztelnének itt

és odaát

Vers:Kun Magdolna