A nap már éjbe hajlik..

A nap már, éjbe hajlik.

Lángoló korongján

bíborfelhő pára,

mely halványult színeket fest,

a végtelenül messzi ég

azúr-kék aljára.

Kutató tekintetem most

anyám arcát látja,

ahogy könnyét visszafojtva

magányútját járja,

és nem leli helyét,

sehogy sem leli,

a végtelenné olvadó

parázs-éjszakákba.

Szíve helyén a fájdalom

keserédes álma,

mely akkor sebzi lelkét,

legesleginkább,

mikor hazavágyna,

virágos kertű, régi otthonába.

Ne sírj, anyám, drága.

Ez a sorsunk átka.

Hazátlan lelkeknek

nincsen palotája,

csak a csillagos égbolt

mely könnyet hint

reája.