Visszavágyás....

Lopva nézem házunk kertjét,

drága nagyapám,

bujdosva a kerítésnél,

hogy senki meg ne lássa,

mint erednek szemeimből

sűrűn hulló könnyeim,

mikor pillantásom odaréved

vadcseresznyefánkra.

Ott látom a sárgarigót,

melynek dalolása,

ugyanolyan szépen szól

a lombok árnyékába,

mint kislánykorom idején,

a mama imádsága.

Vágynám azt a régi időt,

vágynám újra vissza,

hol nem szántotta lelkem

bús-hegedű húrja,

és nem vésték rongyéveim

fájón marta sebek,

mert én voltam nektek

az-az áldott tündérgyerek,

kinek hullámos hajába fésültétek

a vidám kacagást,

hogy soha ne tudjam meg,

mily gonosz a világ.

Drága-drága nagyapám,

nem késztet már mosolyra

egy kislány-csacsogása,

hisz elárvult otthon lett

a szívek palotája

Kun Magdolna