Szerelmes nyárutó...

Sárguló levél leszek a vén tölgyfa ágán,

megbújok ritkuló, száraz lombja között,

hogy ha arra jársz, mikor már nem leszek,

vigyázhassam lépteid, míg ott őrködök.

S ha tombol a vihar szívedben értem,

csak simulj a fához, hajolj közelebb,

érezd, ha megfogod kezed bársonyával

az elárvult levelet, mely érted kesereg.

Leszek én kósza szellő hajnali fénnyel,

szobád ablakából figyelem létedet,

ezüstcsillagból szőtt álmot hintek rád,

hogy szép legyen az egész életed.

Nem hagylak el soha, mindig veled leszek,

kísérlek végig utadon, bármerre is jársz,

s tudnod kell, ha nem is látsz majd engem,

követlek akkor is, és a lelkem rád vigyáz.