Messziről fájva...

Szavakat kerestem boldog szavakat,

 nekem kincset érő gondolatokat,

miket úgy fűztem össze,

mintha gyémántszemek lennének

egy aranyszálra kötve,

s arra hajlanának a titkos csillagálmok,

melyeknek sejtésében éltek

a gyermekbohóságok.

Csak írtam és írtam rendületlenül,

nem bánva, hogy a sorok közé

kusza könny vegyül,

mert a csoda, ami megihletett,

mindig kárpótolta

azt a gyűrt párnák alá lélegzett,

hűlt reményeket,
miket a fájdalom íratta.

Néha messzire fájtak a betűhalmazok,

miket oly sokszor sirattak a papírdarabok,

de semmi nem számított,

mert annyi mesém volt,
 miről hittem, úgyis addig él,

míg a lüktető érben fellobban a vér.

Aztán elfolytak a vércseppek

egy láthatatlan helyre,

ahol a betűknek nem volt már értelme,

s most messzi idegenből fájnak,

azok a rég megírt szavak,

mikben kitörölhetetlen nyomot hagyott

az érzés-áradat.

Vers:Kun Magdolna