Az aranymadár és a holló

Hol volt, hol nem volt, valahol a mesék világában, élt egy gyönyörű királylány. Szépsége Hetedhét országon ismert volt. Jöttek is hozzá a hódolók és hoztak számára értékesebbnél értékesebb ajándékokat. A királylány már temérdek kinccsel volt körülvéve, de mivel gőgje legalább olyan nagy volt, mint szépsége, valahogy nem igazán tudott örülni semminek.

Nagyon szerette a természetet. Mikor tehette, egyedül sétált a birtokukban lévő hatalmas erdőkben. Szerette hallgatni a madarak énekét és nézni őket, ahogy boldogan csivitelve, egyik faágról a másikra szálltak. Egy napon séta közben valami erős fényességet pillantott meg az egyik lomb sűrűjében.

Közelebb érve egyre élesebben hangzott az ágak között az a fenséges madárdal, melyhez hasonlót még soha életében nem hallott. Bűvölettel telepedett a fa alá és nem tudott betelni a földöntúli dallammal. Lassan beesteledett és sötét felhők borították az erdőt. Az öreg király aggódva kerestette őt a katonáival. Amikor ráleltek a lányra és meghallották a lágyan csicsergő éneket, földbegyökerezett lábuk a szokatlan szépségtől. A királylány ezután minden nap ott volt a madárdalos fánál. Egy reggel, mikor a nap, vakítóan ragyogott az égen a szép hercegnő újra az erdő felé indult. A fához érve megpillantotta azt a csodálatos madarat, amely naponta elkápráztatta .

Ennek a madárnak a tollai a gyémántnál is szebben ragyogtak

Olyan fénnyel csillogtak, hogy a királylány maga elé tette két kezét, ne hogy a felé áradó tündöklés megvakítsa. A madár teli torokból énekelt. Aki hangját hallotta valami végtelen boldogságot érzett a szíve tájékán. Múltak a napok és hónapok. A királylány gondolt egyet. Ha a madarat elfogatja, akkor egész nap csak neki fog dalolni. Meg is kérte apját, hogy küldje vadászait az erdőbe és fogják hálóba azt az énekes aranymadarat. Egy órán belül már ott is volt a hercegnő szobájában igazgyönggyel kirakott díszes kalitkában.

Dalolt is az aranymadár, olyan szépen, ahogy csak tudott, de testét ilyenkor a kalitka rácsai közé szorította.

Abban a percben mindig lehullott róla egy fényesen csillogó toll. Minden napmúlással kevesebb toll volt rajta és minden napmúlással rekedtebbé vált a hangja. Egy idő után már nem énekelt és nem volt rajta egyetlen aranyszínű toll sem. A királylány ezután, mint egy olcsó kis játékszert megunta a madarat és visszavitette az erdőbe. A haldokló kismadár csak feküdt az őszi avarban és szomorúan nézett a fára, ami egykor otthont adott neki. Nem várt segítséget senkitől. Az emberekre már nem számíthatott. Jól tudta, hogy csak addig tisztelték, amíg gyönyörködhettek hangjában. Azt is megtanulta, hogy senki nem lehet boldog, akkor, ha megfosztják a szabadságától.

A kismadár nem sejtette, hogy egy fekete holló ugyanolyan szívvel és lélekkel hallgatta énekét ott a másik fa lombjában, mint maguk az emberek. De Ő csak távolról figyelte és soha nem ment közelébe a madárnak. A holló a másik fa ágáról meglátta a földön fekvő tehetetlen, toll nélküli kismadarat, és hozzárepült. Éjfekete hollószeméből könnycseppek peregtek az alélt parányi testre. A kismadár még utoljára dalolni próbált, de csak hangfoszlányok jöttek ki a torkán. A holló, csőrében vizet és ennivalót hozott teljesen legyengült és csalódott barátjának. Miután megetette, megitatta a kismadarat, egy suhanással felemelkedett vele a csillagok közé és átrepült az Óperencián túlra.

Ott lassan újra megerősödött a madár és kinőttek aranyszínben tündöklő tollai.

Hangja visszanyerte szépségét és csodálatosabb volt, mint valaha. Mikor újra erőre kapott még szebben énekelt, mint valaha. De soha többé nem pillanthatta meg senki. Kivéve a hollót,ki szárnyaival védte őt az emberi gonoszság ellen.

Mese:Kun Magdolna