Az én harcosom

Az én, anyám, mosolygott akkor is, ha szeme,

megbántásból eredő könnyekkel volt tele,

és akkor is, ha szívében a sok-sokévnyi bánat,

torkát elszorítván utat tört magának.

 

Mert bármilyen mélységes fájdalom is érte,

erőt vett magán, hogy valahogy túlélje,

hiszen jól tudta, ha összetörik, ha megadja magát,

önnön léte nélkül széthullhat a család.

 

Én sosem értettem meg, mitől oly erős,

s honnan bátorsága, mivel mindenkit legyőz,

mindenkit és mindent, ami elé tornyosult,

ami szíve rejtett zugában, csendben meglapult.

 

Mára viszont én is értem, hogyan lehetett,

hogy jó anyám tűzön-vízen átall léphetett,

meg nem tántorodva, meg nem futamodva,

önmagán, s az életén sosem sajnálkozva.

 

Ami erőt adott anyámnak, ami győzelemre vitte,

nem volt más, mint határtalan, végtelen nagy mersze,

az a nagy-nagy merészség, amit csak az vihet véghez,

aki a családjáért élni és meghalni is képes.

 

Kun Magdolna