Sárga rózsát anyámnak

Anyám szerette a rózsák illatárját,

melyek körbelengték szobájának édes-bús magányát,

azt a szívfájdító magányt, mit akkor érezünk,

ha már senki nincs mellettünk, ki fogná a kezünk.

Hiába mondogatta, jó anyám, a drága,

hogy jól meg van akkor is, ha nincsen neki társa,

én tudtam, mennyit szenved, s hogy elrejti a könnyét,

azért, hogy az én szívemen sérelem ne essék.   

Anyám oly sokszor kérdezte, jut-e majd sírjára,

sárga rózsatőnek virágzó hajtása,

amely tavaszt igéz lelkében, s amely elhiteti véle,

hogy a sírján nyíló virágban is élni fog emléke.

Tudod, drága anyám, ha sárga rózsát látok,

az én erőm is gyengült lesz, és megsebzetté válok.

mert hiába a rózsák árja, ha könnybe fúl az illat,

hisz sárga rózsa, neked, már csak sírhantodon nyílhat.

Kun Magdolna