Egy életen át dolgozunk
és szenvedünk azért,
hogy egy nap, lényünk
voltát sírkövünkre reá véshessék,
hiszen számtalanszor
elfelejtjük , hogy élni kellene,
mert minden idő véges,
ha egyszer volt már kezdete.
Csak hajtjuk-hajtjuk
magunkat, erőnk nem kímélve,
nem gondolván arra
sem, ennek mi lehet a vége,
hiszen bármelyik
napszakban, órában vagy percben,
lejárhat az-az idő,
mit sorsunk mellénk rendelt.
Mindig akkor jövünk
rá, hogy nincs már semmit tenni,
mikor életutunk végén
egyedül kell menni,
s mikor
már elvesztettünk minden-minden értelmet,
ami egy boldog élet
reményéhez szükségeltetett.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.