Fáradt kezével
simított,
mikor gyermeki lelkem
álmodott
tündérmeséjű álmokat,
mikben életre kelt a
pillanat.
Ő varázsolt nékem kék
hegyet,
hol a kócos szél pillangót kergetett
mely virágra szállt, s ott énekelt
míg a játékos langyszellő
reá nem lelt.
Csillagból szőtt reám
éji takarót,
könnyétől csillanót, fel-felaranylót,
hogy az ragyogja fényével
azon utamat,
melyre sötétség
szőtte árnyak hajtanak
Ő volt gyermekkorom bűvös
varázslója,
ki tanított a szépre,
s tanított a jóra,
hogy egy nap majd én
is azzá lehessek,
ki szívével varázsol
mesés életet.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.