A múlt háza

Mikor eszembe jut múltam, s azon emberek,

akik lépteim követték, akik szerettek,

kicsordul szememből a fájdalom könnye,

mert minden régvolt kincsem el van temetve.

Csak az emlék maradt, s az a régi romos ház,

melyben boldogan élhettem az ifjúság korát,

azt a becses gyermekkort, ami értelmet adott,

hisz gazdagnak láttatta  a szegény holnapot.

Fájó szívem sajog, hogyha arra gondolok,

mily messziről ölelnek azok a vigyázó karok,

melyekben megtaláltam biztonságos fészkem,

mikor életutam során vakvágányra léptem.

Mára már minden elveszett, minden odalett,

csak vén tölgyfánk az, mely búsan integet.

Csak annak lombja simítja még könnyes arcomat,

mikor visszasírom azokat, kik kincseim voltak.

Kun Magdolna