Ott a régi úton

Ott a régi úton,

hol fény fodrozik a tó jegén,

és hópelyheket táncoltat a szél,

álomra hajtja szép fejét az idő,

s a télbe ágyazott ősszel

csendben megbékél.

Majd újra ébred tavasszal,

mikor zöldülnek a fák,

és orgonaillat járja át

a kertek pázsitját.

Én is álmodom téli álmaim,

akárcsak viharos őszöm,

melynek orkánereje mára elcsitult,

s oly könnyeddé vált, mint vihar után

az a sok méla esőcsepp,

mely könnyekkel vegyülve

arcomra csordult.

Most békés lett a táj,

csak néhány ázott őszlevélke

hangja muzsikál,

de az oly szívet tépőn,

oly keservesen,

mintha sosem lenne többé

fényt szikrázó

nyár.

Kun Magdolna