Mindent elvittél

. 

Hallgattál, mikor a lelkemben dúló érzések

zokogással rázták gyönge vállamat,

és hallgattál mikor a kétségbeesés szavai

lelkedbe vájták szívfájásomat.

Mert nem volt elég bátorságod ahhoz,

hogy mély zuhanásomban magasba emelj,

és erőn felül megtarts mindaddig a percig,

míg ezt a mélységet az égbolt nyeli el.

Szótlan mentél, és szótlan vittél mindent

amiben némi reménysugár sejlett,

így most fájva taposom a lábam alá szivárgó

könnyázott sarat, mely lassan-lassan ellep.

De már nem kapaszkodom, nem nyújtom feléd

erőtlen kezem, akkor sem, ha még ennél is

súlyosabb földiszap zúdítja rám nehéz rögeit,

melyek szívem és lelkem szilánkká törik.

Hisz nem voltál ott velem, mikor kérész életem

végéhez közeledvén ráeszmélhettem,

sosem várhatunk senkitől sem mentőöveket,

nekünk kell felülemelkedni bánatunk felett.

Kun Magdolna