Ágról-ágra

Az ember is olyan, mint a hazátlan madár.

Ágról-ágra száll, míg otthont nem talál,

s mikor otthonra talál, féltőn óvja fészkét,

hisz az adja neki szíve melegségét.

De az évek múlnak, s a fészek is kihűl,

mert az a forróság, ott a szívben legbelül,

már eltemeti magában a nyári virágzást,

s nem érez mást, csak őszi hervadást.

A vándormadarak úgy költöznek el,

hogy örök tavaszt nyitnak emlékeikkel,

mert tudják, csak úgy térhetnek vissza,

ha erős kitartásuk a szélsodrást is bírja.

Az embert is érik erős szélsodrások,

melyekbe belevesznek az élni akarások,

de ha hűsége töretlen a nyárérzéssel szemben,

nincs az a tél, mely virágot temessen.

Kun Magdolna