Hosszú forró nyár

Te vagy az életem legféltettebb nyara,

az-az egyetlenegy hosszú forró nyár,

mit nem adnék soha semmiért oda,

mert tőled meseszínű a pipacsos határ.

S tőled bűvös-bájos minden varázserdő,

a folyók,  s kék-vizű hullámtengerek,

a pihekönnyű madarak ékesszóló hangja,

mitől a szív sokszor könnyekbe remeg.

Te vagy az a nyár, mibe belefér egy élet,

 az a mindennapi apró, édes boldogság,

mely erőt ad ahhoz, hogy el tudjam viselni,

ha lelkem fájja a mély-szomorúság.

Ha majd az ősz hervadásra ítéli a testem,

és a csillagtalan ég is csak könnyeket ragyog,

felidézlek téged, mint egy szép emléket,

mint azt a legeslegutolsó szép nyári napot,

mikor még együtt néztük a hulló csillagokat,

s együtt mondtuk ki e búcsúszavakat,

"lehet, hogy az élet elválaszt majd minket,

de kettőnk örök nyara szívünkbe marad".

Kun Magdolna