Hívón int kezem, de nem
lép mellém senki,
így társtalanul kell
az úton végig menni.
Társtalanul átbolyongni
égi mennyet, poklot,
hogy fellazítsam azt,
mi háncskötélként fojtott.
Nehéz ez a végtelen
út, nehéz nélküled,
s a szívben cipelt emlékek
is, olyan nehezek,
akárcsak egy
kőszikla, mely lelkem törte, zúzta,
mikor egyedül
indultam e végtelen nagy útra.
Visszafordulnék, ha
nem lennék oly gyáva,
de minek, ha a szívnek
nincs már hozománya,
hisz az egyetlen
értékét két szemedben láttam,
mikor felragyogta könnyét
bogárszempilládban.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.