Hófedte emlékek

Havas lett a régi vár, az út, a fák, a táj,

mindent-mindent belepett, mit kibontott a nyár.

Most fehér lepel ringatja az emlékpadokat,

melyekre a ködpihék könnyként hullanak…

Félek nagyon tél, hisz tőled mindig fázom,

hiába öltöm magamra bélelt nagykabátom,

már nem melegíti át, fagyott szívem zugát,

amelyre a jégcsepp pára ráálmodta magát.

Nem tudom jön-e még rügyfakasztó tavasz,

amiből a madárhangok nyarat olvasztanak,

ami úgy perzseli meg hókristályos lelkem,

hogy égető tűzlángja nyarat ébreszt bennem.

De hiszem, hogy úgy lesz, mint ahogyan mindig,

a friss tavaszi szelek majd hóvirággal hintik

az olvadó földrétegek kemény rög-porát,

hogy újra virágzóvá váljon ez a fagyos télvilág.

Kun Magdolna