Már nem láthatod...

 Már nem láthatod tavasz-színem,

csak azt, hogy hervadok,

s e hervadásban, hogy hunynak ki

a szembogarú csillagok,

amik úgy szikráztak valaha,

mint a színes üveglencse,

melynek kristály tündöklését

a napláng visszaverte.

Már nem láthatod rajtam a nyári virulást,

sem ráncos arcomon a fiatalos bájt,

csak egy ezüsthajú asszonyt láthatsz,

kinek elcsuklik a hangja,

mikor erélyesebb szó-szavak

sebet ütnek rajta.

Már csak egy gyönge nőt látsz bennem,

kit megviselt az élet,

kinek minden percmúlásán

átnyargal a végzet,

ki úgy kel fel reggel, s úgy fekszik le este,

hogy hálával gondol az elmúló életre.

Kun Magdolna