Drága nagyapám nem
dorgál már hangod,
és szelíd szemed sem
mosolyog rám vissza,
elhagytál te is, mint
mindenki más,
ki gyermekkori éveim
széppé varázsolta.
Csak tudatom őrzi a
régi emlékeket,
az öreg gémeskutat,
mibe dinnye hűlt a nyáron,
két dolgos kezed
aranyló nyomait,
mely virágszirmot hajtott
a cseresznyefaágon.
Hányszor eszembe jut bakancslépteid,
mitől minden érdes fűszál
lábad elé hajlott,
és hányszor eszembe
jut boldog dalolásod,
mely virágutcánk végétől,
házunkig hallatszott.
Hányszor gondolok még
rongyos tarisznyádra,
miben mindig akadt
néhány madárfalat,
amit csak nekem
hoztál, csak nekem tartogattál,
akkor is, ha neked
morzsányi sem maradt.
Talán ott odafenn az
égi felhők útján,
még ma is bátran felnyergeled
táltos lovadat,
s még ma is
körbejárod azokat a búzaföldeket,
melyeknek érett
kalászából kenyerünk dagadt.
Talán te is gondolsz
rám, mikor csillag gyúl az égen
és nagyanyám kezét
szorosan fogod,
s mikor együtt sétáltok
azon a végtelen nagy úton,
ahová majd egyszer
érkezni fogok.
Kun Magdolna
Nem tudom, gondolnak velünk odaát? Vagy várnak egyáltalán? ... Mindegy is tán. ... Lényeg, ha boldogok s majd ha találkozunk.
VálaszTörlésBiztos, hogy gondolnak ránk, hisz a lelkükkel szerettek és a léleknek mindegy hol hol van, a benne élő érzés, helytől független.
VálaszTörlésVárni fognak ránk, hidd el. Én biztosan tudom.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel.Magdi