Hazád karomban

„Hazád karomban,

szíved párnámon dobog.

Szeresd az életet,

s így leszünk boldogok”

súgta a szél egy őszi napon,

mikor a park árnyas fái alatt

rótt utamon arra gondoltam,

milyen jó is annak,

kit az évek múltával sem

hagy el a gondolat,

s úgy emlékszik vissza

minden egyes szóra,

mintha ez a szépen derengő

érzelmes vallomás

tegnap történt volna.

Lábam alatt mos is

avarnyoma zizzent,

lépteim ugyanúgy feléd hajlottak,

mint a legelső májusi napon,

mikor a nap pirkadó színeit,

ezerszínű pántlikaként

hajamba fontad.

Azóta évek teltek el,

hosszú-hosszú évek,

sok-sok nap múlt el

és sok száz éjszaka,

csak az emlék nem halványult,

és nem halványul soha,

mert azt szívedbe karcoltam

s önnönmagamba. 

Kun Magdolna