Ami elveszett bennünk...

Siratjuk azt, ami elveszett bennünk,

amit akaratlanul romokká vertünk,

ami átkozottul fáj, de nem méltatunk szóra,

mert hallgatásra ítéltetett az érzés hírmondója.

Most olyanok vagyunk, mint két tolvaj ember,

ki egymás életéből évtizedet vett el,

s kinek lelke üdve az a mérhetetlen harag,

mi gyűlöletből épített könnyes téglafalat.

Már nincs közös út, min menni lehetne,

szétnyíló ösvény lett kettőnk fegyvere,

hol tövisnyomok véreznek minden egyes léptet,

mi távolba sírja a messzi-messzeséget.

Elválnak útjaink, s már nem harcolunk ellene,

hisz  búcsúcsókot sem int szíveink hűlt helye,

mert  tudjuk, az érzés, mi idebenn még dúl,

már csak elhalkult suttogás, mi zokogásba fúl.

s ami elhalkult idebenn,
az már nem lehet többé tisztán érthető,

hisz csend-bilincset von rá

a csillagtemető.

Vers:Kun Magdolna