Siratjuk azt, ami
elveszett bennünk,
amit akaratlanul romokká
vertünk,
ami átkozottul fáj,
de nem méltatunk szóra,
mert hallgatásra
ítéltetett az érzés hírmondója.
Most olyanok vagyunk, mint két tolvaj
ember,
ki egymás életéből évtizedet
vett el,
s kinek lelke üdve az
a mérhetetlen harag,
mi gyűlöletből épített könnyes téglafalat.
Már nincs közös út, min
menni lehetne,
szétnyíló ösvény lett
kettőnk fegyvere,
hol tövisnyomok
véreznek minden egyes léptet,
mi távolba sírja a messzi-messzeséget.
Elválnak útjaink, s már nem harcolunk ellene,
hisz búcsúcsókot sem int
szíveink hűlt helye,
mert tudjuk, az érzés,
mi idebenn még dúl,
már csak elhalkult suttogás, mi zokogásba fúl.
s ami elhalkult idebenn,
az már nem lehet többé tisztán érthető,
az már nem lehet többé tisztán érthető,
hisz csend-bilincset
von rá
a csillagtemető.
Vers:Kun Magdolna
...és mennyi ilyen van!
VálaszTörlésDrága Annaliz!
VálaszTörlésMegszámlálhatatlanul sokan.
Örülök, hogy itt voltál.
Ölellek.