Néha megáll az ember,
mert nem viszi a lába,
valami visszahúzza a
sáros pocsolyába,
ahol eső verte álmok
taposódtak széjjel,
és halk érzések sebződtek
éles szó-pengékkel.
Van, mikor mélyre
süllyed a jelen és a múlt,
és húzóerő sincs,
mely érdemjogosult.
Elveszettnek tűnik
minden egyes percünk,
amibe belesorvadt gondtól
vérző tervünk.
Boldogságnak nem
marad csak egy szál virág,
mely út porából nyíló
sziromfakadás,
mit oly hévvel ráz
meg az ellenséges szél,
hogy beleremeg morajába
minden, ami él.
Mégis fel kell állni
és újra tovább menni,
mindaddig míg érezzük
jó embernek lenni,
mert amíg érezni
tudjuk emberségünket,
hinnünk kell, az életünk
is sokkal jobb lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.