Évszakok könnyei

Tavasszal, mikor rügyekből falevelek lesznek, 

és szendergő álmából felébred a táj,

 egy régi dal jut eszembe az akácvirágzásról, 

amit annyiszor dúdolt drága jó anyám. 

 Szerette, mikor virágok közt érte őt az alkony, 

s a reggeli pirkadás léptét ölelte, 

mikor fáradt dolgos két kezét átjárta a napfény 

harmatvíztől megcsillanó aranyos leple. 

 A nyár volt a mindene, a rózsaillat árja, 

mit szél repített kertjének minden zeg-zugán, 

hogy minden illattal telt percében azt érezhesse, 

mintha átlépett volna a mennyek kapuján.

 Áhítattal hallgatta, ahogy a rigók fütyörésztek, 

azon a terebélyes lombú ágas-bogas fán, 

 melynek minden ágán egy-egy emlék szépült, 

mert nagyapám ültette egykor hajdanán. 

 Az ősz színes varázsa kedvetlenné tette, 

talán mert felfedezte benne az elmúlás nyomát, 

s azt a hullt levélben jelen lévő rozsda-bánatot,

 mely megállásra késztette szíve ritmusát. 

 A tél hallgatag csendjében ő is néma maradt,

 csak nézte-nézte szomorúan a szálló hópelyhet, 

és arra gondolt milyen az, mikor a fehér-hajú dér,

minden-minden álmot örökre betemet. 

 Vers:Kun Magdolna

 Foto-Nerion