Azok a szép napok...

Mennyi szépséget őriz sok régi kirándulás,
s mennyi feledhetetlen percbe ölel évet,
amire szívesen visszagondol és visszaemlékezik,
ez a túl gyorsan hanyatló, sorsüldözött élet.

Mennyi ismeretlen táj útját megjárta már lábunk,
hányszor sétáltuk át a végtelen mezőt,
ahol rejtőzködő szelek fújták borzosra a hajunk,
és mérhetetlen távolságok lopták el az erőt.

Hányszor dobbant meg kimerülten szívünk,
levegőért kapkodva fenn a dombokon,
ahol vén diófák nyitottak szőlőfürtös ösvényt,
és búzatáblák hajoltak át a parázs-alkonyon.

Hányszor megfogadtuk, sosem hagyjuk el
azt, ami múltunk volt, s ami múltunk is marad,
mert, hogyan is élhetnénk emlékeink nélkül,
hisz azok tették örök-széppé a boldog napokat.

Ma már erőtlenebb minden egyes lépés,
a lassuló lábak is többször  meg-megállnak,
de a szív az dobog, hajtja önmagát,
addig míg a szem öncsodákat láttat.