Arctalan maszkban

Csak éjszakára teszem le a jelmezt,

mikor nem kell játszani a bohóc szerepét,

s mikor számadás nélkül is azzá válhatok,

kire nem terhelődik mosoly-nehezék.

Csak akkor lehetek önnön tükörképem,

az-az álarc nélküli agyonhajszolt ember,

ha ledobom magamról arctalan maszkom,

mi tenger-áradatú sós-cseppeket nyelt el.

Mert kell, hogy néhány perc simítson a ráncon,

kell, hogy a nevető gödrök megpihenjenek,

hisz egy idő után a belülre hullt könny is
átlátszik a maszkon,

s akkor mit szólnak hozzá azok az emberek,

kik azt hiszik a bohóc akkor is nevet,

ha rakoncátlan szívét  darabokra töri

az idő-gépezet.

Vers:Kun Magdolna