Volt egy kicsiny ház

Volt egy kicsiny ház ott a domb tövén,

ahol egymást érték a szőlőlugasok,

s ahol csínytevő gyermekként loptuk az időt,

mi boldogmosolyú ember-alakok.

Fáradhatatlanul barangoltunk erdőn, mezőn, réten,

nem számított előttünk hány akadály áll,

csak mentünk-mentünk amerre elláttunk,

sáros lábunkkal a szúrós tarlón át.

Zsebünkben csúzli volt, erős gumibőrből,

kezünkben zsírral megkent jó nagy karéj kenyér,

mit tarisznyánkba gyűrtünk, hogyha megéhezünk,

királyi ebéd legyen úgy délidő felé.

Mi soha, de soha nem fáradtunk el,

mert lefoglalt bennünket a huncut-zsibongás,

hisz abban a korban, oly világban éltünk,

hol mindennapos lehetett az ünnepi varázs.

Fantáziát festettünk valóságos képre,

 miben benne volt minden-minden képzelet,

s benne volt az a gyermekszívek által újult,

végtelenül nagy erejű

élet-szeretet.

Sokszor visszagondolok a tűnő ifjúságra,

melynek élénksége még ma sem változott,

hiába mereng tudatom sok hófehér hajszálba,

itt legbelül örökké gyermek maradok.

Vers:Kun Magdolna