Veled, valahol, valamikor

Veled a zord télben is napláng tüze hevít,

és tavaszjelmezt ölt minden száraz ág,

melyen ezüstdér csepp csillant fehér hópihéket,

mikor rávetítik fényeiket az utcai lámpák.

Veled mindig mindenhol élhetőbb az élet,

nem kísértik kétségeim aláhulló álmok,

s nem zúdulnak rám mérhetetlen erejükkel

a toronymagasságú ember-akadályok.

Tudom, valahol, valamikor eggyé válik utunk,

összeért sorsunkat nem érik el mások,

s majd úgy foghatjuk egymás simogató kezét,

mintha ketten uralnánk ezt a nagyvilágot,

mert nem kell egyéb az alkony-boldogsághoz,

mint megbízni egymásban rendületlenül,

hisz, ha egymásban bízunk, az érzés is megújul,

s egy új érzés a szív elől sosem menekül.

Vers:Kun Magdolna