Anyám arcát látom

Anyám arcát látom, azt a fáradt, megtört arcot,

mire ezer és ezer év küzdelme ró sarcot.

Látom legörbülő ajkainak foghíjas nyomorát,

mit nem rejt el kendő, sem szegényes nagykabát.

Látom, ahogy kegyelem-kenyerét szájához veszi,

s azt ráhulló könnyeivel holnapra elteszi,

mert nem tudja, hogy ez a megalázó kényszer

hányszor üt még rá mérhetetlen hévvel.

Ne sírj anyám, ne sírj, mondanám még százszor,

ha nem lennél tőlem oly messzire távol,

s ha közelebb tudnám hozni azt a félig rugdalt utat,

hol küszködve élted kolonc-napjaidat.

Megy az idő anyám, s látod még rajtam is kifogott,

mert én is koldus lettem és koldus maradok,

s majd ugyanúgy rászorulok a kegyelem-kenyérre,

mint te rászorultál életed végére.

Vers:Kun Magdolna