Mondd!

Mondd, hányszor játsszuk el,

hogy mindennek vége

és hányszor kezdjük el, újra, újra, újra,

egymáshoz rugaszkodott közellépéssel,

mintha mi sem történt volna.

Hányszor inog lepkehálón a húron feszült érzés,

mely, félbehagyott álmainkat taszítja és vonzza

s hányszor vádolunk daccal elfordulva,

akkor is, ha bűnünknek ugyanaz a múltja.

Mondd, miért törünk meg minden búcsúszóra,

mint az a tenger-sorsú gályarab,

kinek számon kéri sorsát a legutolsó óra

s miért szorul torkunkra kötélnehezék,

mikor visszaemlékezünk, sok gyűlölet telt szóra.

Mondd miért zárunk ki párév boldogságot,

ha évezredek magányával társul minden nap és este,

miért nézünk egymásra könny-itatott szemmel,

ha rég-időnkben miénk volt egy élet

nagy szerelme

Vers:Kun Magdolna