Dobogj még szívünk...

Vörösliliom

Kovács Daniela

Óh te drága fáradhatatlan szívem,

hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,

hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,

még sem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább

Hányszor alszik ki mélyedben a tűz,

majd érzem újra benned éles melegét,

egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,

majd ismét nekilódulsz múltat feledvén

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz,

helyettem is hiszed jövőd igazát,

ha marcangol a kín egy pillanatig gyötrődsz,

de hamar újra érzed az öröm illatát

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,

a legsűrűbb méz is mélyedből ered,

bátran indulsz el minden vad csatába,

majd győzelem tölti minden szegleted

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad.

Nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,

bérc-nyomta kővé változol a bajban,

nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább

Kun Magdolna

Hősként harcolt szívem már nem állja a sarat,

botján támaszkodva roggyan meg a térde,

hiába hoz láz-nyarat a virágfüttyös tavasz,

ott sírdogál egymagában a semmi közepébe

Fáradt izmát iga hajtja s az élet keménysége,

mely szikár arca vonására vércsíkot remeg,

s míg áthajlanak cseppjei az elfáradt mesékbe,

mélyült árkú szeme könnyel telik meg

Esténként, magány-ölbe hajtja őszezüst fejét

s rongyélete napjait két kezébe fogja,

hogy fénye, mely árnyékot vet deres álmaira,

hátralévő éveit még díszbe csomagolja,

mert a szív, az bátor, csak ereje van fogytán,

ereje mely valaha sas-szárnyat kapott,

hogy az idő fölé emelkedve átrepülje majd

a halhatatlanságig érő hullám fodrokat

S ha nem zenél már többé halvány lüktetése

és szótlansága megdermeszti az acélsírokat,

egy örök-törvény dolog jusson mindenki eszébe

a szív volt az, ki ütközött és babért aratott